11. Fejezet - pókos lány

Sziasztok! Íme a 11. fejezet, remélem mindenkinek tetszeni fog :) Van egy rész, amely Harry szemszögéből íródott, ez még csak a második alkalom, hogy más szemszögben írtam, szóval a véleményeteket erről is várom, köszönöm :))

Folytatás hamarosan... :D 

A szemeim maguktól pattantak ki, egyszerűen képtelen voltam tovább aludni. Álmomban Robert addig üldözött, ameddig egy késekkel teli szakadékba nem ugrottam. Mit sem kell mondani ez sokkal élet hűbb volt, mint az előző. Lassan felültem az ágyba, a nap már bevilágított az ablakon, így arra következtettem, hogy már reggel lehet. Ideje volt már. Zayn már nem feküdt mellettem, biztos idegesítettem már őt, ezért inkább úgy döntött, hogy felkel. A lábamra tévedt a szemem, de a takarón levő undorító pókon akadt meg. Gyűlölöm a pókokat és félek tőlük, ez volt az oka a következő cselekedetemnek.

- Zayn! – sikítottam teljes hangerőmből. 

Pár másodpercig bámultam a pókot és ő is engem, de nekem ez óráknak tűnt. Zayn egy törölközővel a derekán rontott ki a fürdőből és ijedten nézett rám.

- Zayn, kérlek, könyörgöm szedd le rólam azt az izét! – mutattam remegő kezekkel a pók felé.

- Ez komoly, Bella? – sóhajtott. – Tudod, hogy megijedtem? – tette hozzá, majd egy újságért nyúlt.

Amikor a pók megmozdult kihagyott egy ütemet a szívem, aztán pedig a kelleténél gyorsabban kezdett verni. Féltem tőle, pedig alig volt nagyobb a körmömnél. Zayn összetekerte az egyik újságot, ami éppen a kezébe akadt és teljes erejéből rácsapott a lábamra. Ez az, amitől féltem.

- Áh! – kiabáltam a kelleténél hangosabban.

Igaz a pók meghalt, de a lábam csak még jobban fájt. Reméltem, hogy Zayn nem jön rá, hogy valójában mennyire is fáj a lábam.

- Mi az? – húzta össze a szemöldökét.

- S-semmi, csak megijedtem. – hazudtam gyorsan.

- Mindegy, már meghalt. – legyintett és visszatette az újságot az asztalára.

- Zayn? – szólaltam meg halkan, mire felém kapta a fejét.

- Igen? – mosolyodott el.

- Köszönöm. – mondtam ki azt a szót, amit már rég kellett volna.

- Ugyan, ez csak egy pók volt. – legyint.

- Nem csak a pókról beszélek. – motyogtam. – Tegnap biztos nem volt a legjobb érzés, amikor felkellett keltened engem, de köszönöm. – néztem rá hálásan.

- Tudom, hogy milyen az első áldozatodról álmodni, újra átélni ugyan azt. – ül le velem szembe.

- Tényleg? – kérdeztek rá és remélem veszi a lapot és tovább mesél még erről.

- Igen, rémes dolgok azzal a személlyel, vissza akarja adni ugyan azt, amit te tettél vele, de hidd el pár éjszaka és el fog múlni! – simítja meg a karom, mire elmosolyodok. – Olyan lesz, mintha meg sem történt volna. – teszi hozzá.

- És mi lesz a következőnél? – kérdezem előre félve a választól.

- A következőt már ismerni sem fogod. Csak először ajánlatos egy olyas valakit megölni, akit a legjobban utálsz, de mindannyian tudjuk, ha valakit utálsz, egykor szeretned kellett. – néz le a földre.

Vajon mi történt Zayn-nel? Fut végig egy kérdés a gondolatomon. Talán igazat mondott akkor, amikor azt mondta, hogy neki is vannak olyan dolgai, amit nem mondd el senkinek. De nekem szükségem van egy olyan emberre, akivel megoszthatom azokat a dolgokat, amiket például Harryvel nem. Ekkor jöttem csak rá, hogy mennyire szükségem van egy barátra. Remélem Zayn-nel a közeljövőben jobb „barátságot” kötünk majd.

- De most ne beszéljünk erről, inkább menjünk le reggelizni. – állt fel.

- Oké... – mondtam halkan.

Ahogy felálltam még csak minimálisan fájt a lábam, viszont arra kevésbé számítottam, hogy amikor megteszem az első lépést egyenesen a földre fogok esni. Valahogy sokkal rosszabb lett, mint tegnap volt. Zayn aggódva nézett rám, majd rögtön leguggolt elém. Nem akartam, hogy rájöjjön valójában mennyire is fáj a lábam, ahogy azt sem, hogy bénának gondoljanak, mert még a lépcsőn se tudok felmenni.

- Minden rendben? – kérdezi aggódva.

- Igen, csak elzsibbadt a lábam. – mondtam, vagyis inkább hazudtam megint.

- Mozgasd egy kicsit, akkor jobb lesz! – tanácsolta, miközben felállt.

Még, hogy mozgassam? Meg sem bírom emelni, nem még hogy mozgatni! Ennél jobb tanácsokat adj, Zayn. Igaz a zsibbadt lábra tényleg jó, ha mozgatják, csak az volt a baj, hogy nekem nem zsibbadt... bárcsak zsibbadna és ne fájna. Nem törődve az előző mondatára megpróbáltam felállni, de nem ment. Ugyan úgy visszazuhantam ülés helyzetbe, mint eddig voltam. Párszor próbálkoztam vele, de nem sikerült. Az arcom eltorzult a fájdalomtól, ami végigjárta a sípcsontom.

- Zayn... – mondtam a nevét végül.

- Ennyire elzsibbadt? – nevetett ki. Ha te azt tudnád...

- Nem tudok felállni. – mondtam remegő hangon.

- Bella, most már ne kertelj, mondd el mi a baja a lábadnak! – guggolt vissza elém idegesen. – Először kiabálsz, amikor ráütök egy minimális erősségűt a lábadra egy újsággal, aztán nem bírsz menni egy lépést, most pedig nem tudsz felállni... – foglalja össze a történteket. – Mi történt a lábaddal? – kérdezi végül.

- Oké, sajnálom, hogy hazudtam, de nem akartam, hogy bárki megtudja mennyire béna vagyok. – néztem fel rá, de látva a várakozó arcát folytattam. – Tegnap éjjel lementem enni, mert nagyon éhes lettem és felfelé elestem a lépcsőn, rá a lábamra. Akkor még nem fájt ennyire és be tudtam ugrálni vele... – próbáltam mentegetőzni a végén.

- És erről csak most szólsz?! – kérdezi ingerülten. – Tudod, hogy ez milyen felelőtlen dolog tőled? El is törhetett a lábad! – kiabálja el magát.

- Nincs semmi baja, csak egy kicsit megrándult. – és ez a mondat után megteszem azt, amit eddig nem mertem, lenéztem a lábamra, bár ne tettem volna.

Zöld és lila foltok díszítették a sípcsontom és a kétszeresére dagadt. Zayn rosszallóan rázta a fejét, majd felállt és a kezét nyújtotta. Elfogadtam a segítéségét, amikor sikerült felállnom a vállába kapaszkodtam.

- Lemegyünk a fiúkhoz és elmeséljük nekik, hogy mi történt, rendben? – néz le rám.

- Ne! – vágom rá rögtön. – Nem akarom, hogy Harry megtudja. – teszem hozzá.

- Bella, ne legyél már gyerekes! – kuncog Zayn. – Harry nem fog megenni, mert véletlenül elestél. – mondja már komoly hangnemben.

Igen, megenni nem fog, de amit tegnap mondott még most sem felejtettem el. Nem értem mi történt vele, velünk. ismét arra akar hivatkozni, hogy megvett ahelyett, hogy inkább megszerezne. Az sem tartana sokáig, hiszen már most oda vagyok érte, de ezzel a hangulatingadozásaival nem tudok mit kezdeni. Zayn észrevette, hogy nagyon elgondolkodtam ezen a mondatán, de nem említette meg, csak elindultunk ki. A vállát egyre jobban szorítottam, hogy még véletlenül se essek el, vagy egyéb. A lépcsőzéssel meggyűlt a bajunk, de lassan túlestünk rajta. A nappaliba mindenki lent volt Harryn kívül. Ahogy beértünk a helyiségbe minden szempár ránk szegeződött. Szinte mindenki felpattant és odasiettek, hogy segítsenek nekünk. Ez az, amit igyekeztem elkerülni, a túlzott figyelmet. Nem akarom, hogy mindenki velem foglalkozzon, hogy figyeljenek rám.

- Mi történt? – kérdezte Louis, miközben a másik oldalamra sétált és segített leülni a kanapéra.

- Bella elesett a lépcsőn tegnap és nem tudom, hogy mi van a lábával, de nem tud ráállni. – avatja be Zayn a történtekbe a fiúkat.

- Haver, szerintem el kéne vinni őt orvoshoz. – néz rám Louis.

Ekkor tudatosult bennem a dolog, hogy egy bugyiban és pólóban ülök a nappaliba. A fiúk szerencsére nem ezzel foglalkoztak, de néha még az ő szemük is feljebb kalandozott a lábamról, amit szúrós szemekkel figyeltem.

- Szólok Harrynek! – szólalt meg hirtelen Niall. Már éppen mondani akartam, hogy ne, amikor Zayn megelőzött.

- Ne is mondj semmit, Bella! Szólnunk kell neki, el kell mondanunk neki a történteket. – néz rám Zayn szigorúan.

- Oké... – motyogom.

Niall a mondatom, vagy szavam után felsietett az emeltre. Már előre látom, hogy Harry mit fog mondani. Biztos azzal fogja kezdeni, hogy hogy lehetek ilyen szerencsétlen, aztán pedig bevisz a kórházba és, ha nincs szerencsém talán még ott is hagy, mert így már nem tudok egy darabig „dolgozni”. Tulajdonképpen ez a legjobb benne. Ez az, amiért nem bánom, hogy elestem a lépcsőn. Nem volt időm tovább gondolkozni, mert hangos dobogásokat hallottam a lépcső felől, ami csak annyit jelentett, hogy Harry éppen igyekszik le. A gyomrom görcsbe rándult és a testem megremegett, talán Louis észrevette ezt, mert egy kicsit furcsán nézett rám, de ő sem említette meg, mint nemrég Zayn.

- Elárulná valaki, hogy mi történt?! – ront be Harry.

- Bella elesett tegnap éjjel a lépcsőn és nem tud ráállni a lábára. – mondja röviden Zayn.

Harry rám kapja a tekintetem és az első, amit tesz az az, hogy végigmér, tetőtől-talpig. Zavarban voltam, ismét. Nem néztem rá, csakis szigorúan magam elé bámultam mindaddig, ameddig elém nem guggolt és fel nem emelte a fejem. Különös módon nem volt durva, mint amire számítottam a tegnapi beszélgetésünk után, gyengéden emelte fel a fejem és nézett a szemembe.

- Jól vagy? – kérdezte végül lágy hangon.

- Igen. – nyögtem ki erőtlenül.

- Nagyon fáj? – kérdezte és lenézett a lábamra.

- N-nem. – a hangom magától remegett meg, pedig próbáltam hihetően hazudni.

- Nem hiszek neked, szóval öltözz, megyünk a kórházba! – állt fel.

- Erre semmi szükség, jól vagyok, tényleg, csak egy kicsit megrántottam, ennyi az egész. – próbáltam lebeszélni, de ő még csak rám sem figyelt.

- Louis, te segítesz nekem felöltöztetni és elkészíteni őt, ameddig Niall és Liam elmennek Oliverhez Bella új papírjaiért. – sorolta Harry a többiek dolgát.

Mindenki elkezdett sürögni-forogni, csak én ültem ott, mint egy rakás fa, de nem sokáig, ugyanis Harry megfogta a kezem és felállított. A kezem átraktam a vállán és erősen megmarkoltam a pólóját, ameddig Louis a másik oldalamra nem állt. A jobb lábam le sem tettem a földre, csak tartottam a levegőben. És újra meg kellett küzdenem a lépcsővel, de szerencsére a fiúk nagyon sokat segítettek. Amikor beértünk a szobába Harry ismét megszólalt.

- Louis, keress neki valami ruhát, lehetőleg rövidnadrág legyen, hogy az orvos majd meg tudja vizsgálni a lábát! – mondta, miközben megszorította a derekam.

- Oké. – rántott vállat Louis, majd elengedett, így szorosabban kellett fognom Harry vállát.

- Addig én segítek Bellának lezuhanyozni. – nézett le rám.

A fürdő felé kezdtünk lépkedni, de nem ment valami gyorsan a dolog. Amint beértünk Harry nem vesztegette az idejét, felkapott és felültetett a pultra, majd a két lábam közé állt és a szemembe bámult.

- Lefeküdtél Zayn-nel? – vágta hozzám nyersen a mondatát.

- Nem! – vágtam rá hitetlenül.

Nem hiszem el, hogy még ilyenkor is csak ezen jár az esze! Mit gondol mi vagyok én, egy utolsó ribanc, hogy mindenkivel összefekszek? Nagyon dühös lettem Harryre, amit nem titkoltam.

- Ne hazudj, hallottam reggel, ahogy sikítottad a nevét! – mondta dühösen és megmarkolta a combom.

- Nem hazudok, az csak azért volt, mert mászott rajtam egy pók! És ne szorítsd már ennyire a lábam! – mondtam ingerülten és fészkelődni kezdtem a pulton.

- Ez a pókos kifogás elég gyenge volt. – nevetett fel Harry.

- Ez az igazság, de nekem úgysem hiszel, szóval kérdezd meg Zayn-t. – reagáltam az előző mondatára, talán egy kicsit túl flegmán.

- Még mindig javíthatnál a stílusodon. – állapította meg az arcomat fürkészve.

- Te pedig lehetnél egy kicsit normálisabb és nem kellene ennyit féltékenykedned! – vágtam hozzá.

- Na, akkor most ezt a tárgyalást berekesztem, mivel fáj a lábad úgysem csinálhatok veled semmit. – mondta ingerülten és hátrálni kezdett.

Úgysem csinálhatok veled semmit. – ez a mondat visszhangzott az agyamban újra és újra. Mit csinálna velem, ha nem fájna? Megütne? Vagy esetleg más értelemben bántalmazna? Fogalmam sincs mi történt velünk újra, ismét ugyan ott vagyunk, mint az elején. Nem, határozottan nem ott vagyunk, mert akkor még tök rendes volt velem, most pedig teljesen hidegen beszél velem, mintha egy senki lennék.

- Mi történt veled, Harry? – kérdeztem, miközben megráztam a fejem.

- Veled mi történt! – vág vissza.

- Most nem rólam van szó! – próbáltam normálisan beszélni vele, de annyira feldühített, hogy még így is lehetett hallani a hangomon a dühöt.

- Rólam se legyen szó. – mondta lekezelően és ezzel lezártnak tekintette a témát.

Ezt azzal hozta a tudtomra, hogy leemelt a pultról és a derekamra csúsztatta a kezét.

- Menni fog egyedül is. – motyogtam.

- Mi? – nézett fel rám értetlenül.

- Meg tudok fürdeni egyedül is, nem kell segítened. – foglaltam mondatba.

- Tényleg? – emelte fel az egyik szemöldökét.

- Igen. – bólintottam.

- Ezzel csak az a baj, hogy nem fogsz egyedül fürdeni. – vigyorodott el.

Megforgattam a szemem és nekidőltem a pultnak, hogy ne kelljen egy lábon ácsorognom. Lekaptam magamról a pólót, de a bugyimat már nem tudtam levenni, ezért Harryre pillantottam. Amikor ránéztem észrevettem, hogy ő is levette a pólóját és az öve is ki volt már csatolva, de annyiban hagyta a tevékenységét csak, hogy nekem tudjon segíteni. Milyen kedves... Elém sétált és a kezét újra a derekamra csúsztatta, majd egy kicsit elhúzott a pulttól, így teljesen nekisimultam fedetlen mellkasának. Ahogy előrehajolt hozzám a haja csiklandozta a nyakam, amitől végigfutott a hátamon a hideg. Annak ellenére, hogy milyen bunkó szokott lenni, nagyon is vonzódom hozzá és ezt ő is nagyon jól tudja. A kezét a combomhoz érintette és lassan elkezdte lehúzni rólam a vékony anyagot, én pedig végig a vállába kapaszkodtam. A bokámnál viszont elakadt, mert nem tudtam belőle kilépni, ezér felegyenesedett és újra feltett a pultra, így már magától lecsúszott rólam az utolsó darab ruhám is. Harry teljesen kicsatolta az övét és levette a nadrágját, nem tudtam nem észrevenni, hogy minimálisan beindította ez a kis „vetkőztetés”. A lábam közé furakodott és közelhajolt hozzám. Az ajkai már súrolták az enyémet, de mielőtt meg tudott volna csókolni elkaptam a fejem, ezért csak az arcomra tudott adni egy puszit. Kuncogott, majd az ölébe kapott és beállt a zuhany alá. A lábam a csípője köré fontam (már amelyik épp volt, a másik csak lógott mellettem), a kezemet pedig összekulcsoltam a nyaka körül. Amikor beért letett a földre és átkarolta a derekam. Megengedte a vizet, így mindketten pár másodperc alatt lettünk teljesen vizesek. Egyikünk sem szólalt meg, én személy szerint még mindig haragudtam rá az előbb történtek miatt és nagyjából a két nap alatti tettei miatt, ő pedig szimplán hallgatott. Talán jobban tette, hogy nem szólt semmi, úgy csak még jobban haragudnom kellene rá. Végül nem volt olyan szerencsém, hogy egész zuhanyzás közben csendben legyen.

- Tudod, nem értem hogy sikerült elesned... – rázza meg a fejét, ennek köszönhetően a haján levő vízcseppek az arcomba hulltak.

- Sötét volt. – motyogtam és a tusfürdőért nyúltam, de megfogta a kezem.

- Majd én! – vette el helyettem.

- Meg tudok egyedül is fürdeni... – mondtam halkan.

- Mi lenne, ha egyszer az életben nem ellenkeznél, hanem csak simán csinálnád, amit mondok? – kérdezte ingerülten.

- Ekkora baj, hogy nem akarom, hogy te fürdess és pátyolgass? – kérdeztem én is ideges hangnemben. – Meg tudom egyedül is csinálni! Nem vagyok béna! – akadtam ki teljesen.

- Vegyél vissza! – mondta kimért hangnemben. – Tudod mit? Tessék! – adta a kezembe a tusfürdőt. – Fürödj egyedül, kíváncsi leszek meddig jutsz el egyedül! – nézett rám lenézően, majd kilépett a zuhanyzóból.

Bosszankodva fújtattam egyet és nyomtam a kezembe. Nem tudtam megállni egy lábon tovább, ezért nekitámaszkodtam a falnak és úgy szappanoztam be a testem. Éreztem, hogy Harry folyamatosan figyel és, csak azt várja, hogy mikor szorulok a segítségére. Nos, igyekszem ezt elkerülni. Attól még, hogy fáj valamim ugyanúgy tudok csinálni mindent! Na jó, lehet, hogy egy kicsit makacs vagyok ezen a téren, de ki nem?! Amikor újra megnyitottam a csapot már el kellett löknöm magam a faltól. Nehéz volt egy lábon megállnom, de próbálkoztam. Egy óvatlan pillanatban azonban megcsúszott az az egy lábam, amivel még állni tudtam és a fenekemre estem.

- Ezt nem hiszem el! – kiabáltam el magam.

- Segítek! – jött oda egyből Harry, ami csak még jobban felbosszantott.

- Nem kell a segítséged! Senki segítsége nem kell! Egyedül akarok lenni! – kiabáltam felé.

Nagyon dühös voltam magamra, hogy egy ennyire egyszerű dolgot nem tudok egyedül megcsinálni. Hogy lehetek ilyen béna? És miért vagyok ennyire önfejű? Harry rosszallóan megrázta a fejét és aggodalmas tekintettel nézett rám. Leguggolt elém és magához húzott. Hagyta, hogy sírjak a vállán, ameddig ő csak a hátam simogatta.

- Nyugodj meg Bella! – suttogta a fülembe.

- Miért nem tudom megcsinálni? Miért vagyok ilyen béna? – kérdezgettem magamtól.

- Egyáltalán nem vagy béna és azért nem tudod megcsinálni, mert fáj. – nézett mélyen a szemembe. – Ha hagynád, hogy segítsek neked már kész is lettünk volna. – mosolyodott el.

Nem válaszoltam, csak néztem rá. Túl érdekesnek bizonyult. Talán azért, mert eddig olyan rideg volt velem, most pedig újra rám mosolygott, ami már haladás, bár még most is nagyon dühös voltam rá. Harry felsegített a zuhanyzó padlójáról és szembe állított magával, de közben szorosan tartott én pedig úgy kapaszkodtam a vállába, mintha rajta múlna az életem.

Körülbelül fél óráig zuhanyoztunk, utána pedig kiléptünk a hideg csempére. Harry egy törölközőt tekert körém és felültetett a pultra, majd a dereka köré is tekert egyet és felém vette az irányt. Megtörölte a testem minden részét, a lábamra különösen vigyázott, amiért hálás voltam. Kisietett a helyiségből, ezzel magamra hagyva. A gondolataim a lábam felé kalandoztak el, hogy mi baja is lehet. Talán eltört? Vagy csak megrándult és semmi komoly? Abban azért reménykedek, hogy egy darabig nem kell mennem dolgozni és a kiképzés rész is abba fog maradni. Őszintén már borzasztóan unom ezt a dolgot. Nem akarok több embert bántani és nem akarok önvédelmet és egyebet sem tanulni. Harry miért nem segít nekem? Csak eltudná érni valamivel, hogy ne kelljen ezt csinálnom. Nos, lehet, hogy eltudná, de nem akarja. Már csak azt nem tudom, hogy miért. Miért kellett neki odavinnie engem? Ha nem tette volna meg, ha esetleg kitett volna valahol, hogy ott várjam nem kerültem volna bele ebbe a gyilkos közegbe. Hazavihetett volna, aztán eljöhetett volna értem. Erről a gondolatról anya jutott az eszembe. Vajon tudja már, hogy Robert meghalt? Vajon van már gyanúsított, hogy ki ölte meg?

- Hoztam a ruhád! – zavart meg Harry.

- Köszi. – mondtam halkan.

- Felöltöztetlek! – állt elém.

- Louis-nak jó ízlése van a ruhák terén. – mértem végig a szettet, amit Harry tartott a kezében.

- Ugye? – nevetett. Olyan édes nevetése van, kár, hogy nem hallom gyakrabban... várjunk, nem, én nem akarom hallani!

- Neked is ilyen jó, vagy inkább Louis-ra bízod a ruháid választását? – viccelődtem vele, miután megtárgyaltam a nevetésével való dolgokat.

- Inkább rá szoktam bízni... – mosolyodik el.

Nem volt alkalmam többet beszélni vele, mert lekapta rólam a törölközőt és a teljes figyelmét a testemnek szentelte. Először a melltartót, majd a pólót adta rám, aztán lesegített a pultról és a többi ruhát is felhúzta a lábamon, bár a nadrággal egy kicsit szenvedtünk.

HARRY SZEMSZÖGE

A kórházban ülök egy széken, a lábammal dobolok a földön, egyszerűen nem tudok nyugton maradni. Aggódok Bella miatt, sajnálom őt, biztos fájhat a lába, nem is tudnám elviselni, ha az én lábammal lenne ilyen.

- Oliver odaadta a papírokat! – ült le mellém Liam és a kezembe nyomta a papírokat egy pár igazolvánnyal egyetemben.

- Reakció? – kérdeztem előre félve a választól.

- Ha két héttől tovább tart a gyógyulása nem kell neki. – nézett rám.

- Abban reménykedtem jobb hírekkel jössz majd. – sóhajtottam.

- Megvetted, nem? Akkor? – kérdezte zavaros tekintettel.

- Igen, megvettem, de Oliver azzal a kikötéssel adta nekem, hogy ugyanúgy dolgozni fog, nehogy eljárjon a szája. – meséltem el Oliver feltételeit.

- És, ha elmennétek? – húzta fel a szemöldökét.

- Az nem olyan egyszerű... – ráztam meg a fejem.

Igaz, gondolkoztam már rajta, hogy megszökjünk, de Londonból sem jutnánk ki élve. Olivernek sok ismeretsége van, minden második ember, aki mellettem elsétál valamilyen formában ismeri őt, így könnyen minden lépésünket követni tudná.

- Tudunk segíteni, mint mindenben. – adta a tudtomra Liam.

- Ebben nem, csak ti is veszélybe kerülnétek, nem kívánhatom el tőletek, hogy értünk kockáztassatok. – néztem rá.

- Barátok vagyunk, és mire valók a barátok, ha nem egymás segítésére?! – tett fel egy költői kérdést.

- Hogy tudnátok segíteni? – kérdeztem végül.

Liam már szólásra nyitotta volna a száját, de az orvos éppen akkor lépett ki a teremből, ahol Bella van. Liam-mel egyszerre kaptuk oda a fejünket, ránéztem, majd miután bólintott odaléptem az orvos elé, aki a papírokat olvasgatta.

- Elnézést, meg tudhatnám mi van Be... – ennél a mondatnál megakadtam. A kezemben levő igazolványra néztem és leolvastam a nevet. – Laraval? – mondtam végül.

- A sípcsontja megrepedt, nem vészes, egy kisebb műtét után hamar felépül. – mosolygott rám biztatóan.

- Milyen hamar? – kérdeztem kíváncsian.

- Egy hónap, maximum kettő, ameddig teljesen felépül és újra zökkenőmentesen fog tudni menni. – pillant bele a papírba.

- Értem... – sóhajtottam.

- Ön valamelyik hozzátartozója? – vonta fel a szemöldökét.

- A barátja vagyok. – bólintottam.

Úgy gondoltam már vagyunk Bellával olyan viszonyban, hogy a barátjának mondhatom magam, elvégre nem mondhatom, hogy Bella a tulajdonom. Totál hülyén hangzana...

- Ez esetben a műtétre holnap kerül sor, addig bemehetnek a látogatók. – közölte.

- Rendben, köszönjünk! – bólintottam egy halvány mosoly kíséretében.

- Lenne itt még valami! – fordult vissza, mielőtt elment volna. – Kellenének a kisasszony papírjai, igazolványai és egyebek. – sorolta.

- Tessék! – nyomtam a kezébe a papírokat, amiket eddig szorongattam.

Az orvos bólintott, majd elment. Liam odasétált mellém és a vállamra tette a kezét. Tudtam, mit akar mondani, de nem akartam hallani.

- Két hónap sok idő... – mondta ki végül.

- Nem tehetek róla, csak baleset volt! – mondtam ingerülten.

- Én tudom. – bólint.

Sóhajtottam egyet, majd lenyomtam a kilincset és beléptem a helyiségbe. Bella ott feküdt, infúzióra kötve és egyéb „zsinórok” voltak a testére kötve, gondolom valamilyen vizsgálat miatt. Rámosolyogtam és odasétáltam az ágyához, majd leültem a szélére.

- Hogy vagy? – szólaltam meg.

- Jobban. – mosolyodott el. – Örülök, hogy itt vagy! – tette hozzá, aminek hatására egy széles mosoly terült szét az arcomon.

- Itt is fogok maradni, nem megyek el. – fogtam meg a kezét.

- Köszönöm. – csukta le a szemét egy percre.

- Beszéltem az orvossal. – jelentettem ki.

- És mit mondott? Nekem nem mondtak semmit... – kérdezte kíváncsian.

- Megrepedt a csontod, lesz egy kisebb műtéted holnap. – közöltem vele fájdalmasan.

- Remek... – mondta halkan és a plafonra nézett. – Félek. – suttogta.

- Nem kell félned, minden rendben lesz! – szorítottam meg egy kicsit a kezét. – Az orvos szerint nem súlyos, pár hónap és felépülsz! – biztattam.

- Pár hónap? – kérdezett rá hitetlenül.

- Igen, maximum kettő, minimum egy. – néztem mélyen a szemébe.

- Hogy fogok dolgozni? – kérdezgetett tovább.

- Sehogy. – rántottam vállat. – Oliver... – nem tudtam, hogy mondjam el neki, talán egyszerűen mondjam ki? – Olivernek nem kell a munkád. – mondtam végül, mire kikerekedtek a szemei.

- Ez azt jelenti, hogy nem kell többet gyilkolnom? – csillant fel a szeme.

Azt hittem nem fogja ilyen jól fogadni a hírt, de ezek szerint örül neki. Ennek én is örülök, mert ő nem olyan lány, akit el tudnák képzelni embereket ölni. Nagyon bántott a dolog, hogy miattam került ebbe a munkába. A szökés gondolata foglalkoztatott a legjobban, de fogalmam sincs hogyan kellene megoldani. Mindenképpen ki akarom őt szakítani ebből a környezetből és ezt bármi áron el fogom érni...

- Valószínűleg igen, de nem fog ilyen könnyen menni. – gondolkoztam el.

- Értem... – mondta csalódottan.

- Szökjünk el! – mondtam ki végül.

- Tessék? – húzta fel a szemöldökét.

- Csak te és én, menjünk el valahova! – mondtam lelkesen. – Valahova messzire. – tettem hozzá. – Ahol senki sem talál majd meg minket. – mondtam már teljesen lázban égve.

- Harry, ez őrültség! – nevetett fel. – Hogy tudnánk ezt megoldani? – kérdezte végül.

- A fiúk segítenének nekünk, így könnyebb lenne. – ismertettem vele azt, amit nemrég velem Liam.

- Ez kedves tőlük. – mosolyodott el.

- Igen, de most beszéljünk másról! – tereltem el a témát.

Nem akartam nagyon beleélni magam, még a végén nem lesz belőle semmi, bár már eldöntöttem magamban, hogy ezt fogom tenni, nagyon sok akadály elé kell néznünk. Bella elkezdett mesélni valami gyerekkori emlékéről, hogy régen az volt az álma, hogy a tengerparton fog sétálni a szerelmével naplementekor. Ebben a pillanatban meg akartam neki ezt adni. Azt akartam, hogy teljesüljön az álma és mindenképp én akartam lenni a szerelme. Teljesen igazat mondott, amikor közöltem vele, hogy megvettem, neki ez nem jelent semmit, pontosan ezért kell hozzá közelednem, megváltoznom miatta. Mert szeretem. Igen, eljutottam odáig, hogy komoly érzéseim vannak egy lány iránt, aki fél tőlem, akivel távolságtartó vagyok és minden mozdulatommal, szavammal csak bántom őt. Végül hanyagoltam ezeket a gondolatokat és minden figyelmem neki szenteltem. Azt akartam, hogy ebben a pár órában megkedveljen, de ezt úgy akartam elérni, hogy engem kedveljen és ne azt, akit akarom, hogy kedveljen. Sok mindenki tudok lenni, már gyakorlott vagyok a „személyiség váltásban”. Voltam már ügyvéd, orvos, sőt még bankár is, de soha nem lehettem önmagam és ez vezetett oda, ahol most vagyok. Talán Bella ki tud húzni ebből az egészből, ő meg tud változtatni, ő olyanná tud tenni, amilyen valójában vagyok. A beszélgetésünket a fiúk zavarták meg, mivel jöttek látogatóba Bellához.

- Hogy vagy pókos lány? – viccelődött Zayn, mire Bella elnevette magát.

- Egyre jobban, még szerencse, hogy itt nincsenek pókok! – mondta végül.

- Hoztam neked egy kis sütit! – vett ki Niall egy dobozt a szatyorból, amit a kezében szorongatott.

- Köszönöm! – vette el Bella és falni kezdte az édességet. – Kértek? – mutatta körbe a dobozt.

Miután mindenki megkóstolta a süteményt, ami kiderült, hogy Louis anyukája sütött, körbeültük Bellát és csak mint 6 átlagos fiatal elkezdtünk beszélgetni.