9. Fejezet - a megbízás II.

Az autóban ülve megyünk, hogy megöljem azt az embert, akit a legjobban utálok. Vajon ki lehet az? Tippem sincs. Niall hallgat, mint a sír, egész úton meg sem szólalt. A teret csak az én ujjaim ropogása tölti be, ahogyan tördelem idegességemben. Izgulok, az nem is kifejezés. Hogyan fog ez nekem sikerülni? Mit kell majd tennem? Hogyan kell majd tennem? A kérdések csak úgy záporoznak a fejemben, a gondolatokkal egyetemben. Újra és újra lejátszódik a gondolatokban, ahogy az ember a kezeim között szenved és könyörög az életéért, de én nem könyörülök meg rajta, mert nem tehetem. Pár perc múlva már én is csak egy bűnöző leszek a többi közül. Már nem létezik az a Bella, aki mindig mosolygott, még akkor is, amikor bántották. Már csak az a Bella létezik, aki könyörtelenül öl ismeretlen embereket. De az nem is Bella lesz, az egy másik személy. De a név mögé nem bújhatok, hiszen én teszem, én fogom megtenni, nem más. Niall egy sivár utcába fordul be, ahol törött ablakú, elhagyatott házak sorakoznak. Az egyikben pedig ott vár az a személy is, akit pár perc múlva meg kell ölnöm. A levegőt zihálva veszem, a kezem nem tudom hova tenni, a szavakat sem tudom kiejteni, még csak meg sem tudom kérdezni Niall-től, hogy melyik házba kell mennünk. Olyan, mintha megállt volna körülöttem a világ és én semmit sem tudok tenni. Amikor leállította a motort kivert a víz. Remegő kezekkel fogtam meg az autó kilincsét és kiszálltam. A térdeim ugyanúgy remegtek, mint a kezem, talán még jobban is. Niall intett, hogy menjek utána, de még mindig nem voltam képes megszólalni, csak bólintottam és némán követtem. Ekkor vettem csak észre az egyik ház előtt álló Harryt, aki komor arccal nézett felénk.

- Felkészültél, Bella? – kérdezte rezzenéstelen arccal.

- Erre nem lehet felkészülni... – nyögtem ki remegő hangon.

Harry elengedett egy sóhajt és bement, mi pedig követtük. A padlón nem volt semmi, csak por és kő, a falakról le volt kopva a festék, így csak néhol volt fehér. Az ajtók is eléggé ócskák voltak, végül is mit vártam egy elhagyatott háztól? Ilyen gondolatokkal próbáltam magam ismét nyugtatni, de semmi. A kezem ugyanúgy remegett, a levegő nem akart leérni a tüdőmbe és a szívem is vadul kalapált. Vajon most elfuthatnék? Elmenekülhetnék innen és kezdhetnék új életet? A válasz ezekre nem. Harry nem engedné, utánam jönne és visszahozna ide, hogy megöljem ezt az embert. Ahogy egyre közelebb kerültünk a teremhez, ahonnan fények és hangok szűrődtek ki egyre jobban kezdett rajtam eluralkodni valami. Pánik.

- Nos, Bella, itt vagyunk. – állt meg előttem Harry, mielőtt be tudtam volna menni. – Bármi is jár a fejedben, bárhogy is próbálod ezt az egészet elkerülni nem lehet. Ezt muszáj megtenned, talán még élvezni is fogod, amikor meglátod az áldozatot, akit szereztünk neked. – vigyorodik el a végén.

- Egyre kíváncsibb vagyok. – motyogom.

Nem szólt semmit, csak belépett a helyiségbe, mire mindenki elhallgatott. Én csak álltam az ajtóban, mint egy rakás szerencsétlenség. Nem mertem bemenni. Nem akartam bemenni. Én ezt az egészet nem akarom! De ahogy Harry is mondta, ez elől nem menekülhetek el. A gondolataimban említett személy intett, hogy menjek be, amit remegő kezekkel és lábakkal meg is tettem, de ami a teremben fogadott sokkolt. A fiúk egy szék körül álltak, a széken pedig ott ült megkötözve, betapasztott szájjal Robert. Őt is meglepte az érkezésem, ahogy engem is, hogy itt találom. Talán mégis élvezni fogom ezt az egészet. – futott végig a gondolataimon. Megráztam a fejem és Harry felé néztem. Hogy találta ki ezt az egészet? Miért pont Robert? Az tény, hogy nem a szívem csücske, de annyira nem utálom, hogy megöljem. Harry biztatóan bólintott, tudom, hogy most valamit kell mondanom és igazság szerint már ki is találtam, hogy mit, amivel a fiúkat és legfőképpen magamat fogom a legjobban meglepni.

- Rég találkoztunk, Robert! – vigyorodtam el.

- É... – szólalt volna meg, de a cikkszalag megakadályozta ebben.

Nem tudom mi ütött belém. Az, hogy újra láthatom és most ő az, aki sebezhető felbátorított. Olyan érzések uralkodtak el rajtam, mint még soha. Meg akarom őt ölni! Ahogy ez a gondolat végigfutott az agyamon elszállt minden pánik és egyéb idegesség. Nem mondom, hogy jobban fogom élvezni, mintha Liam-et kellene megölnöm, de egyenlőre megelégszem ennyivel. Kíváncsi voltam, hogy mit szeretne mondani, mivel drukkol elő, hogy ne bántsuk őt. Egy egyszerű és kíméletlen mozdulattal letéptem a szájáról a cikkszalagot, aminek hatására felordított.

- Ki vagy te? – vágta hozzám a szavakat.

- Már meg sem ismersz? – kérdeztem hitetlenül.

- De! – világosodott fel. – Te vagy a lány a bevásárlóközpontból, aki nagyon hasonlít.... – és itt elhallgatott.  

Talán eszébe jutott, hogy ki is vagyok valójában és nem csak az álnevem. Talán végigfutott a gondolat az agyán, hogy most vissza fog kapni mindent, amit egykor velem tett. Nem gondolta ő szerintem teljesen végig, hogy valóban megszerette volna keseríteni az egész életem. De most biztosan visszatekerte volna az időt és kijavított volna mindent, de már késő...

- Bella? – mondta ki végül.

- Pontosan. – vigyorodtam el. – Hiányoztam? – tettem fel egy költői kérdést.

- I- igen. – dadogott.

- Hazudsz! – vágtam rá. – Csak azért mondod, mert félsz. – tettem hozzá, miközben az arcát kémleltem.

- Miért félnék? – vágott vissza bátran.

Harry ekkor mellém sétált és a kezembe nyomott egy tárgyat. Amikor lenéztem már tudtam, mire is kell pontosan az a tárgy, ami nem más volt, mint egy kés. Egy nagyon éles kés...

- Talán azért, mert vissza fogsz kapni minden sebet, amit rajtam ejtettél. – forgattam meg a kezembe a kést.

- Nem fogsz megölni, te ahhoz túl jó vagy! – nevetett lenézően.

Ezzel az egy mondattal teljesen felhúzta az agyam. Hogy nem fogom megölni? Jó vagyok? Oké, Robert, te akartad... És ezzel a gondolattal egyetemben a kést megmarkolva húztam egy jó hosszú és mély sebet a bal karjára. Fájdalmában ismét felordított és elkezdte rángatni a kezét, de a kötél ezt megakadályozta.

- Még mindig biztos vagy benne, hogy nem foglak megölni? – kérdeztem, miközben alaposan végignéztem a kezén ejtett sebet. Mély volt és borzasztóan vérzett, de már semmi jelentősége nem volt, ugyanis nemsoká már elfog távozni az élők közül.

- Bella, miért csinálod ezt? – kezdte el, amire már nagyon vártam, a siránkozást.

- Te miért csináltad azt egész életemben? Miért kellett tönkre tenned a gyerekkorom, a serdülőkorom? – kiabáltam el magam és az utolsó szóval párhuzamosan újabb sebet ejtettem rajta, de most a jobb combján.

Befogtam a száját, hogy ne halljam az ordítását, közben pedig a szemébe bámultam. Félelem tükröződött rajta, amit megértek, hogy miért. A többiek felé fordultam, akik elégedetten mosolyogtak. Most biztos boldogok, hogy ismét igazuk volt. Ilyen érzés a gyilkosságban elveszteni a szüzességem? Vagy ez még nem az?

- Ne ölj meg! – nézett rám könyörgően. – Sajnálok mindent! Nem akartalak bántani, nem akartalak tönkretenni! – tette hozzá.

- Nem vagyok kíváncsi a bocsánatkéréseidre és nem is pap vagyok, hogy meggyóntassalak. – néztem rá teljesen nyugodtan. – Meg foglak ölni. – jelentettem ki.

- Miért?! – ordítja el magát.

Nem bírtam tovább hallani a hangját, még a végén megkönyörültem volna rajta. Megmarkoltam a kést és a szívébe döftem. Borzalmas érzés volt. Rettenetes. Nem kívánom senkinek. A teste megdermedt az enyém alatt, ahogy fölé tornyosodtam. Ugyan az az érzés fogott el, mint Harry lakásában, amikor felettem halt meg a férfi. Elengedtem a kést és hátráltam egy lépést. A kezemen vércseppek voltak, az arcom ijedt volt. Mit tettem? A szívéből kiálló késre vándorolt a szemem, majd vissza az arcára. Egy könnycsepp jelent meg a szemébe, az volt az utolsó és végleg elment. Ezt sosem fogom magamnak megbocsájtani. A pokolba fogok jutni. A kezem a számhoz emeltem, ezért az arcom is véres lett, de pont ez hagyott most hidegen. Csak meredtem a holttestre, olyan szörnyű volt látni.

- Zayn, vidd ki Bellát! – rántott ki Harry hangja a gondolatomból.  

Már csak azt éreztem, hogy egy kar a derekam köré fonódik és az ajtó felé kezd húzni. Túl gyengének gondoltam magam, ezért a vállába kapaszkodtam. Vette a lapot és „menyasszonyi stílusban” kivit a helyiségből. Az arcom a nyakába temettem, a könnyek eláztatták a pólóját. 

HARRY SZEMSZÖGE

Borzasztóan büszke voltam Bellára, hogy megcsinálta a feladatom. Tudom, hogy milyen érzés megölni azt a személyt, akit egykor szeretett, mivel velem is ugyan ez történt. Én is ugyanúgy kezdtem, mint Bella, csak egy kicsit másképp. Fájt végignézni, ahogy sírva vitte ki őt Zayn a helyiségből, de tudtam, hogy holnap, vagy talán pár héten belül jobban lesz. Túl fog esni ezen a szakaszon, ahogy mindnyájan.

- Nem mész utánuk? – kérdezte Liam, miután elém sétált.

- Nem, alaposan eltakarítok magam után. – jelentettem ki.

Még véletlenül sem akarok ugyanabba a helyzetbe kerülni, mint amikor betörtek a házamba és meg akarták ölni Bellát. A mai napig sem tudom, hogy ki lehetett az, még csak tippem sincs, de nem ismertem ezt az alakot, nem tudhatom, hogy milyen kapcsolatai voltak. Amikor meg fogják találni a holttestét felismerhetetlen lesz. Újlenyomatokat és gyilkos eszközöket sehol sem fognak találni. Már gyakorlott vagyok ebben, a rendőrök sosem foglalkoznak olyan esetekkel, ahol nincs kézen fogható bizonyíték. Mivel Bella a rendes személyazonossága szerint titokzatos módon eltűnt, ő lesz az első gyanúsított. Az új személyi igazolványa és egyéb iratai nálam vannak, de mivel nem játszotta el, hogy meghalt és nem volt áltemetése senki sem fogja tudni, hogy mi történt vele. A gondolkodásom közepette a kihúztam a kést a fickó mellkasából és újabb vágásokat ejtettem rajta. Dühös voltam, hiszen olyan dolgokat tett Bellával, amiért megérdemli, hogy most ott üljön. Mire végeztem már teljesen felismerhetetlen volt a holttest. Már tudom is, hogy hová fogom eltakarítani őt, de ehhez kell a fiúk segítsége is.

- Niall, tudnád adni a zsákot? -  fordultam az említett személy felé.

- Persze. – vágta rá és a zsebében kezdett el kutakodni. – Tessék. – nyomta a kezembe a fekete zsákot.

- Kösz. – motyogtam.

Liam és én betettük a holttestet a zsákba és a vállunkra kaptuk, majd kiindultunk a házból. Az utca üres volt, jól körbenéztünk mielőtt elkezdtük volna ezt az egészet és azóta sem jöhetett be senki. Legalábbis remélem. Ez a mi területünk, úgy értem minden „bandának” megvan a maga utcája, így mi is kaptunk egyet. Ez éjjel inkább hasonlít egy sikátorra, mintsem egy utcára, csakhogy most nincs éjjel, nincs sötét, így bárki megláthat. Zayn valószínűleg az utca elejében parkoló kocsiba vitte Bellát és figyel, hogy ne jöjjön be senki. De én a nagyobb épületektől még mindig tarok. Nem árt óvatosnak lenni, főleg ilyen munkában. Annyi vigasztal, hogy ha én börtönbe megyünk Oliver és a megbízást kérő személy is jön. Nem akartam Bellát belekeverni ebbe az egészbe, de nem volt más választásom. Alapból csak olyan „házi lánynak” akartam őt tartani, nem kellett volna semmit csinálnia, csak otthon lenni és főzni, de neki mindenáron tudnia kellett erről. Lényegében most kereshetnénk a hibást, hogy ki miatt is van ez az egész, így is - úgyis én jönnék ki a végeredménynek. Bedobtuk a nehéz zsákot Liam kocsijának a csomagtartójába és bezártuk azt. A kulcsot Liam tette el a farzsebébe, majd várakozóan rám nézett.

- Mehetünk, vagy szeretnél még valamit? – kérdezte várakozóan.

- Én szeretnék menni. Egyedül. – tettem hozzá a végét.

- Haver, ugye tudod, hogy mit jelent a csapatban dolgozás? – húzta fel a szemöldökét.

- Mi lenne, ha csak megosztanánk a dolgokat? Valaki ezt, valaki azt csinálja. – magyaráztam.

- Olivernek is feltetted ezt a lehetőséget? – tette karba a kezét.

- Jól van! Mehetünk. – adtam fel.

Tudtam, hogy addig nem fog békén hagyni, ameddig ő nem jöhet velem. Kellett vetnem egy pillantást Bellára, nem mehettem el úgy, hogy ne lássam őt. Intettem Liam-nek, hogy várjon egy percet és elkocogtam Zayn kocsijáig. Bella a hátsó ülésen ült, felhúzott térdekkel és csak maga elé bámult. Tudom, hogy ez nehéz dolog a számára, de túl kell neki esni ezen. Bekopogtam az ablakon és, amikor felém kapta a fejét elmosolyodtam, de ő nem. Komoran nézett rám, majd rögtön újra maga elé bámult. Kíváncsi voltam, vajon most mi zajlik le az agyában? Min gondolkozhat... Tudni akartam. De csak egy módon tudhattam meg, ha rákérdezek. Kinyitottam az ablakot és leguggoltam a kocsi mellé, hogy körülbelül egy szintben legyünk.  Még mindig nem nézett rám, szigorúan előre nézett.

- Minden rendben? – kérdeztem lágy hangon.

- Nem. – válaszolt remegő hangon.

Egy világ törik össze bennem, miközben így kell őt látnom. Hogy miért? Fogalmam sincs... Létezik olyan, hogy egy hét alatt beleszeretünk valakibe, akiről alig tudunk pár dolgot? Ahogy ez a kérdés végigfutott az agyamon rájöttem, hogy több időt kell vele töltenem, jobban meg kell őt ismernem.

- Hé, figyelj rám! – fordítottam magam felé a fejét. – Minden rendben lesz, majd otthon csinálok neked egy kis meglepetést, oké? – mosolyogtam rá, de ezt a kedvességet ő nem viszonozta.

- Milyen meglepetést? – kérdezte, miután letörölt egy könnycseppet az arcáról.

- A meglepetés azért meglepetés, mert nem mondhatom el. – rukkoltam elő valamivel.

Őszintén még magam sem tudtam, hogy milyen meglepetést csináljak neki, talán egy vacsora? Vagy egy romantikus film párnákkal és pezsgővel? Nem vagyok ezeknek a mestere, szóval elviszem őt valahova. – döntöttem el magamban.

- Jó. – adott egy tömör választ.

- Addig is fel a fejjel! – simítottam meg az arcát.

Egy puszit adtam a fejére, majd becsuktam az ajtót és visszamentem Liam-hez. Szó nélkül ültem be a kocsiba és vártam, hogy ő is megtegye ugyanezt. Miután megtörtént elindultunk. Nem bírtam kiverni Bella fájdalmas arcát a gondolatomból. Én nem akartam, hogy ezt tegye, hogy ebbe keveredjen miattam. Én csak segíteni akartam neki és ezt tisztázni fogom Oliver előtt is. Rá fogom venni, hogy ne kelljen neki csinálnia ezt az egészet. Hogy hogyan? Még magam sem tudom, de ezt azelőtt is kitalálhattam volna, hogy megölettem vele azt az alakot, aki a mostohaapja volt. Oliver bírja azokat, akik kemények és megcsinálják azt, amit kér, szóval valószínűleg Bella is egy plusz pontot szerzett a szemében. De ez nem lenne elég ahhoz, hogy kivegye őt ebből az egészből. Liam szavai ráztak vissza a jelenbe.

- Merre menjek? – kérdezte.

- Itt fordulj balra! – adtam az első utasítást a cél felé.

- Hova akarod vinni a holttestet? – kérdezte zavaros tekintettel.  

- A tornyokhoz. – rántottam vállat.

Londonban van egy olyan terület, ahol csupa magas és elhagyatott torony van és néhánynak nincs teteje. Ha az egyikbe sikerül bedobni a holttestet, akkor senki sem fogja megtalálni, legalább is egy darabig biztosan nem. Liam valószínűleg őrültségnek tartotta az egészet, de ő is tudta, hogy most ez a legjobb ötlet, ami felmerülhet. Még is hová lehetne tenni? Ássuk el? Annál átlátszóbb gyilkosság nincs. Liam megállt, majd kiszállt az autóból. Követtem őt. A föld porzott ott, ahol nemrég jöttünk, a levegő pedig fullasztó volt. Teljesen más volt itt, mint a város belső részében. Nem volt tele semmi autókkal és emberekkel, tök nyugis volt minden. Liam tudta mit kell tennie, nem kellett őt minden lépésről felvilágosítani, ami ebben az esetben jól jött. Sietni akartam, hogy minél hamarabb láthassam Bellát, de nem lehetett elkapkodni ezt a dolgot. Felcipeltük a nehéz zsákot egy tetszőleges toronyhoz és egy egyszerű mozdulattal ledobtuk a mélybe. Egy nagy puffanással ért földet az én számat pedig egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Örültem, hogy vége ennek az egésznek, minden megbízásom után ezt érzem.  

Heloooka! Íme az újabb fejezet! Nem lett valami nagy szám, de igyekeztem a leghitelesebben leírni. Még gyakorolnom kell ezt a „gyilkosságos” írást, bár azt meg kel hagyni, hogy a kommentek, amiket írtok nagyban segít ebben. Arra kérek mindenkit, hogy ennél a résznél is írjatok véleményt (mint az összesnél), mert az nagyon sokat segít abban, hogy tudjam tetszik-e nektek, vagy sem. Szóval nem is tartalak fel benneteket, köszönöm, hogy benéztél és az olvasást is (a kommentért pedig egyenesen hálás vagyok), folytatás hamarosan, addig is sziasztok! :)